- Mi történt? – riadtam meg. Megpróbáltam hozzábújni, viszont eltolt
magától. – Mondjon már valaki valamit!
- Lányok… Sajnos… - kezdte RapMon, majd nyelt egy hatalmasat. – Nem lehetünk együtt… Mármint… Barátok lehetünk, de… Nem lehettek a barátnőink…
- Ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta?! – állt fel Betti mérgében.
- Az ügynökség… - sóhajtotta Suga.
- JungKook! Joon! Erre vártatok eddigi életetekben, hogy végre együtt lehessetek velük, és ugyanez fordítva. Miért nem álltatok ki értük? – kérte számon a fiúktól.
- Szerinted nem próbálták?! – kérdezte vissza V.
- Akkor?!
- Kirúgnak minket, ha nem úgy cselekszünk, mint az ügynökség azt elvárja – suttogta JungKook.
- Rendben… Nincsen semmi baj – jelentettem ki, mire mindenki hülyén nézett rám. – A fanok úgysem engednék, mi? Nem baj. Legalább a jövőtök meg lesz… - mosolyogtam keserűen.
- Ezt az egészet nem így gondoltuk – dörzsölte az orrnyergét RapMonster.
- Akkor hogy?! – állt fel Anikó is.
- Ha szétszedjük egymást sem fog semmi megváltozni… - játszadoztam a három darab karkötőimmel. Az egyiket JungKooktól kaptam egy éve. Fekete szíjon egy bizsu örökké jel ékeskedett. A maradék kettő pedig szilikon volt.
- Ch… - fogta a fejét. Hirtelen felindulásból felkászálódtam a helyemről, majd kimentem az ajtón, az előszobában lévő szekrényre rakva azt a kulcsot, amit V adott. Öt perc múlva, mikor már kint guggoltam a lépcsőház előtt, a lányok is megjelentek.
- Nem tudok már sírni… - temettem az arcomat a tenyerembe.
- Édesem… - suttogták aranyosan és megöleltek.
- Azt hittem, hogy… - kezdtem, de végül kigördült egy könnycsepp. – Azt hittem, hogy tényleg megtaláltam azt, aki igazán szeret, és soha nem fog elhagyni…
- Csss! – csitított Anikó. – Én is azt hittem.
- Lányok. Menjünk haza… - sóhajtott Betti. Az út rettentően csendesen telt. Egyikőnk sem akart semmit sem mondani. Csak gondolkozni. A lakásunkban, én csak besétáltam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót, és bedőltem az ágyamba. Már majdnem elaludtam, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. JungKook hívott.
- JungKook, ezt nem hiszem, hogy telefonon keresztül kéne megbeszélnünk… - sóhajtottam.
- Tudom, és… - itt megakadt. – Az az igazság, hogy nem igazán készültem beszéddel vagy ilyesmivel, még fel sem tudtam fogni ezt az egészet. Viszont… Arra kérlek, hogy ne haragudj rám, ránk, mert nem mi… - Félbeszakítottam.
- Nem vártam el, hogy feladjátok az álmaitokat miattunk. És teljes mértékben megértem. Én azért haragszom rátok, mert nem igazán esett nektek ez az egész olyan rosszul. Oh, és még azért, mert ezt Ti tudhattátok, hogy ez lesz. Valamilyen szerződést biztosan aláírtatok! – ültem fel.
- Végig mondhatom, amit akartam? – kérdezte hangosan kifújva a levegőt, nyugodtan. – Tudod mit, ha ez nem telefon téma, akkor gyere le!
- Hova?
- Le! – Gyorsan kinéztem az ablakon a sötétben, és JungKook ott állt az ajtó előtt. Leszaladtam. – Tudom, hogy haragszol, de figyelj, és ne beszélj közbe!
- Jó – sóhajtottam, majd végignéztem rajta. Fekete fullcap, fekete bőrdzseki, fehér póló, farmer, és egy piros cipő. Rajtam meg csak egy fekete póló, farmer, fehér cipő. Az önbizalom!
- Sétáljunk, gyere – biccentett zsebre tett kézzel. Utánamentem. – Nem a mi hibánk volt ez az egész. Igen, volt szerződés. De ki a fene veszi ezt komolyan? Mindegy. Nagyon kiakadtunk, elhiheted, ugyanis rácsaptuk a főnökre az ajtót, RapMonster ceruzát tört, én meg zokogtam. Kiki… Nagyon szeretlek téged! És remélem, hogyha a szerelmem nem is lehetsz… Akkor legalább a barátom legyél. A legjobb barátom.
- Rendben… - bólintottam. Hogy igazából mire gondoltam?: „Összetörnék…”
- Megígéred, hogy soha nem fogsz elhagyni? – kérdezte.
- Nem ígérek olyat, amit a másik fél nem tartott be – csúszott ki véletlenül a számon.
- Na, itt álljunk meg! – nyomott neki egy fának. Valamilyen parkban lehettünk, tele bokrokkal, fákkal, és egy játszótérrel.
- JungKook – Remegtem a félelemtől.
- Nem hagytalak el – rázta a fejét.
- Lehet, hogy itt vagy, de lelkiekben… Teljesen magamra hagytál – remegett meg a hangom.
- Nem állt szándékomban… Bocsáss meg – suttogta lágy, édes hanggal, mint amilyen eddig is volt.
- A szakadék szélén állva érzem magam. Mintha… Egy lökéssel már le is ejthetnél… És félek, hogy minél tovább húzzuk ezt a beszélgetést, annál közelebb leszek ahhoz a szakadékhoz – tettem a mellkasára a kezemet.
- Nem! Nem esel le! Mert nem engedem! – rázta a fejét intenzíven.
- Pedig egyre csak… Kicsúszom a karjaid közül… - mondtam halkan. – A lábaim is feladják a szolgálatot… Beleesem a szakadékba. Úgysem hiányoznék senkinek.
- Nekem hiányoznál a legjobban! – hajtotta le a fejét. – Ott vannak a lányok, fiúk, a szüleid… Mindenki!
- Én valahogy nem ezt érzem – Lefolyt az arcomon egy meleg, apró könnycsepp. A barátai, milyen rendesek voltak, és követték. Egyre csak rogytam össze, és végül a fa gyökerein ülve végeztem; zokogva. JungKook mérgében beleütött egyet a fába.
- Pedig kellene! – sóhajtott egyet JuKo, majd leguggolt hozzám. – Te vagy az egyetlen olyan lány a Földön, aki képes arra, hogy megdobogtassa a szívemet, és mikor ilyen közel vagyok hozzá – Homlokát a homlokomra helyezte. Hihetetlenül gyorsan kezdett verni a szívem. -, már-már azt higgyem, hogy kiugrik a helyéről. Mikor finoman hozzáérintem az ajkaimat a tiédhez, levegőt venni sem tudok. Mikor nem vagy a közelemben, olyan, mintha elfakulnék. És mikor… - nyelt egy nagyot. – Mikor tudom, hogy nem lehetsz az enyém… Akkor már halottnak érzem magamat.
- Miért van az, hogy az összes romantikus, jó dumát elveszed? – nevettem fel kínomban.
- Mert ez az igazság – hunyta le a szemét. Percekig még csöndben ültünk, majd nekem is elmúlt a sírásom.
- Bocsánat… - suttogtam.
- Ugyan miért? – simította meg az arcomat.
- Hogy kiakadtam, és olyan dolgokat is mondtam, ami nagyon depressziós volt, meg minden – rántottam meg a vállamat.
- Inkább köszönöm, hogy kimondtad, hogy mit érzel. És én tényleg remélem, hogy barátok leszünk, és nem szűnik meg köztünk ez a kapcsolat. Hátha egyszer az ügynökség megenyhül…
- Nem fognak megenyhülni – sóhajtottam. – Nem fogunk tudni együtt lenni…
- Ne mondd ezt! Kérlek! A remény hal meg utoljára! – suttogta az ajkaimhoz közel hajolva, mintha azt hinné, hogy ezzel megváltozik a véleményem.
- Szeretlek Oppa! Mindennél jobban! – szálltam be a játékba, és még közelebb hajoltam a szájához.
- Én is téged! – ölelt át, és tapasztotta össze az ajkainkat. – Akkor legjobb barátok – kezdett távolodni.
- A leges-legjobbak – bólintottam. Felállt, majd nyújtotta a kezét, hogy tegyem ezt én is. – Hideg van… - dörzsöltem a karomat. Hirtelen levetette magáról a fekete bőrdzsekit, és rám adta. Igaz, kicsit nagy volt, de nem zavart, mert az övé volt. Éreztem rajta az illatát.
- Köszönöm szépen. Ezt a legjobb barátok is megteszik? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Még ezt is! – Megfogta a kezemet, amin összekulcsolta az ujjainkat.
- Oppa… Ki fognak rúgni téged! – rántottam el a karomat.
- Nem fognak, nyugalom! – mosolygott megnyugtatóan.
- Nem – ráztam meg a fejemet, és elindultam.
- Aish! – sóhajtotta, majd követett.
Mikor a ház elé értünk, csak néztük egymást. Hirtelen megölelt, és nem is akart elengedni.
- Bárcsak megállna így az idő… - mondtam halkan.
- Bárcsak! – szorított még jobban magához.
- Mennem kéne…
- Tudom…
- Köszönöm a dzsekit. És a beszélgetést is… - vettem le magamról a ruhadarabot. – Szia! Holnap találkozunk, remélhetőleg.
- Igen! Szia! Jóéjszakát Szépséges Szerelmem! Szép álmokat!
- Köszi! Neked is! Álmodj gyönyörű dolgokról! – integettem.
- Rendben, majd akkor rólad fogok álmodni! – küldött egy puszit, én meg bementem a lakásba, és már fel is sprinteltem.
- Hol voltál? – vontak kérdőre a lányok. – Este kilenc óra van!
- JungKook-al megbeszéltük a dolgokat… - sóhajtottam, és leültem a konyhaszékre. – Legjobb barátok vagyunk…
- Sajnálom… - simította meg a vállamat Betti.
- Hát még én – nevettem keserűen. – Na, menjünk aludni! Mindenkire ráfér!
- Rendben! Akármi van, csak szólj nyugodtan – ment be a szobájába Anikó.
- Vele már beszélgettem egy sort… Most Te jössz! – mosolygott Betti.
- Nem kell. Jól vagyok – ráztam a fejemet.
- Hát, okés. Akármi van, szólj! Nyugodtan! – vonult el Ő is.
- Köszönöm! – szóltam utána, majd szintén a szobámat választottam. Ledőltem az ágyba, és halkan álomba sírtam magamat.
- Lányok… Sajnos… - kezdte RapMon, majd nyelt egy hatalmasat. – Nem lehetünk együtt… Mármint… Barátok lehetünk, de… Nem lehettek a barátnőink…
- Ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta?! – állt fel Betti mérgében.
- Az ügynökség… - sóhajtotta Suga.
- JungKook! Joon! Erre vártatok eddigi életetekben, hogy végre együtt lehessetek velük, és ugyanez fordítva. Miért nem álltatok ki értük? – kérte számon a fiúktól.
- Szerinted nem próbálták?! – kérdezte vissza V.
- Akkor?!
- Kirúgnak minket, ha nem úgy cselekszünk, mint az ügynökség azt elvárja – suttogta JungKook.
- Rendben… Nincsen semmi baj – jelentettem ki, mire mindenki hülyén nézett rám. – A fanok úgysem engednék, mi? Nem baj. Legalább a jövőtök meg lesz… - mosolyogtam keserűen.
- Ezt az egészet nem így gondoltuk – dörzsölte az orrnyergét RapMonster.
- Akkor hogy?! – állt fel Anikó is.
- Ha szétszedjük egymást sem fog semmi megváltozni… - játszadoztam a három darab karkötőimmel. Az egyiket JungKooktól kaptam egy éve. Fekete szíjon egy bizsu örökké jel ékeskedett. A maradék kettő pedig szilikon volt.
- Ch… - fogta a fejét. Hirtelen felindulásból felkászálódtam a helyemről, majd kimentem az ajtón, az előszobában lévő szekrényre rakva azt a kulcsot, amit V adott. Öt perc múlva, mikor már kint guggoltam a lépcsőház előtt, a lányok is megjelentek.
- Nem tudok már sírni… - temettem az arcomat a tenyerembe.
- Édesem… - suttogták aranyosan és megöleltek.
- Azt hittem, hogy… - kezdtem, de végül kigördült egy könnycsepp. – Azt hittem, hogy tényleg megtaláltam azt, aki igazán szeret, és soha nem fog elhagyni…
- Csss! – csitított Anikó. – Én is azt hittem.
- Lányok. Menjünk haza… - sóhajtott Betti. Az út rettentően csendesen telt. Egyikőnk sem akart semmit sem mondani. Csak gondolkozni. A lakásunkban, én csak besétáltam a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót, és bedőltem az ágyamba. Már majdnem elaludtam, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. JungKook hívott.
- JungKook, ezt nem hiszem, hogy telefonon keresztül kéne megbeszélnünk… - sóhajtottam.
- Tudom, és… - itt megakadt. – Az az igazság, hogy nem igazán készültem beszéddel vagy ilyesmivel, még fel sem tudtam fogni ezt az egészet. Viszont… Arra kérlek, hogy ne haragudj rám, ránk, mert nem mi… - Félbeszakítottam.
- Nem vártam el, hogy feladjátok az álmaitokat miattunk. És teljes mértékben megértem. Én azért haragszom rátok, mert nem igazán esett nektek ez az egész olyan rosszul. Oh, és még azért, mert ezt Ti tudhattátok, hogy ez lesz. Valamilyen szerződést biztosan aláírtatok! – ültem fel.
- Végig mondhatom, amit akartam? – kérdezte hangosan kifújva a levegőt, nyugodtan. – Tudod mit, ha ez nem telefon téma, akkor gyere le!
- Hova?
- Le! – Gyorsan kinéztem az ablakon a sötétben, és JungKook ott állt az ajtó előtt. Leszaladtam. – Tudom, hogy haragszol, de figyelj, és ne beszélj közbe!
- Jó – sóhajtottam, majd végignéztem rajta. Fekete fullcap, fekete bőrdzseki, fehér póló, farmer, és egy piros cipő. Rajtam meg csak egy fekete póló, farmer, fehér cipő. Az önbizalom!
- Sétáljunk, gyere – biccentett zsebre tett kézzel. Utánamentem. – Nem a mi hibánk volt ez az egész. Igen, volt szerződés. De ki a fene veszi ezt komolyan? Mindegy. Nagyon kiakadtunk, elhiheted, ugyanis rácsaptuk a főnökre az ajtót, RapMonster ceruzát tört, én meg zokogtam. Kiki… Nagyon szeretlek téged! És remélem, hogyha a szerelmem nem is lehetsz… Akkor legalább a barátom legyél. A legjobb barátom.
- Rendben… - bólintottam. Hogy igazából mire gondoltam?: „Összetörnék…”
- Megígéred, hogy soha nem fogsz elhagyni? – kérdezte.
- Nem ígérek olyat, amit a másik fél nem tartott be – csúszott ki véletlenül a számon.
- Na, itt álljunk meg! – nyomott neki egy fának. Valamilyen parkban lehettünk, tele bokrokkal, fákkal, és egy játszótérrel.
- JungKook – Remegtem a félelemtől.
- Nem hagytalak el – rázta a fejét.
- Lehet, hogy itt vagy, de lelkiekben… Teljesen magamra hagytál – remegett meg a hangom.
- Nem állt szándékomban… Bocsáss meg – suttogta lágy, édes hanggal, mint amilyen eddig is volt.
- A szakadék szélén állva érzem magam. Mintha… Egy lökéssel már le is ejthetnél… És félek, hogy minél tovább húzzuk ezt a beszélgetést, annál közelebb leszek ahhoz a szakadékhoz – tettem a mellkasára a kezemet.
- Nem! Nem esel le! Mert nem engedem! – rázta a fejét intenzíven.
- Pedig egyre csak… Kicsúszom a karjaid közül… - mondtam halkan. – A lábaim is feladják a szolgálatot… Beleesem a szakadékba. Úgysem hiányoznék senkinek.
- Nekem hiányoznál a legjobban! – hajtotta le a fejét. – Ott vannak a lányok, fiúk, a szüleid… Mindenki!
- Én valahogy nem ezt érzem – Lefolyt az arcomon egy meleg, apró könnycsepp. A barátai, milyen rendesek voltak, és követték. Egyre csak rogytam össze, és végül a fa gyökerein ülve végeztem; zokogva. JungKook mérgében beleütött egyet a fába.
- Pedig kellene! – sóhajtott egyet JuKo, majd leguggolt hozzám. – Te vagy az egyetlen olyan lány a Földön, aki képes arra, hogy megdobogtassa a szívemet, és mikor ilyen közel vagyok hozzá – Homlokát a homlokomra helyezte. Hihetetlenül gyorsan kezdett verni a szívem. -, már-már azt higgyem, hogy kiugrik a helyéről. Mikor finoman hozzáérintem az ajkaimat a tiédhez, levegőt venni sem tudok. Mikor nem vagy a közelemben, olyan, mintha elfakulnék. És mikor… - nyelt egy nagyot. – Mikor tudom, hogy nem lehetsz az enyém… Akkor már halottnak érzem magamat.
- Miért van az, hogy az összes romantikus, jó dumát elveszed? – nevettem fel kínomban.
- Mert ez az igazság – hunyta le a szemét. Percekig még csöndben ültünk, majd nekem is elmúlt a sírásom.
- Bocsánat… - suttogtam.
- Ugyan miért? – simította meg az arcomat.
- Hogy kiakadtam, és olyan dolgokat is mondtam, ami nagyon depressziós volt, meg minden – rántottam meg a vállamat.
- Inkább köszönöm, hogy kimondtad, hogy mit érzel. És én tényleg remélem, hogy barátok leszünk, és nem szűnik meg köztünk ez a kapcsolat. Hátha egyszer az ügynökség megenyhül…
- Nem fognak megenyhülni – sóhajtottam. – Nem fogunk tudni együtt lenni…
- Ne mondd ezt! Kérlek! A remény hal meg utoljára! – suttogta az ajkaimhoz közel hajolva, mintha azt hinné, hogy ezzel megváltozik a véleményem.
- Szeretlek Oppa! Mindennél jobban! – szálltam be a játékba, és még közelebb hajoltam a szájához.
- Én is téged! – ölelt át, és tapasztotta össze az ajkainkat. – Akkor legjobb barátok – kezdett távolodni.
- A leges-legjobbak – bólintottam. Felállt, majd nyújtotta a kezét, hogy tegyem ezt én is. – Hideg van… - dörzsöltem a karomat. Hirtelen levetette magáról a fekete bőrdzsekit, és rám adta. Igaz, kicsit nagy volt, de nem zavart, mert az övé volt. Éreztem rajta az illatát.
- Köszönöm szépen. Ezt a legjobb barátok is megteszik? – vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Még ezt is! – Megfogta a kezemet, amin összekulcsolta az ujjainkat.
- Oppa… Ki fognak rúgni téged! – rántottam el a karomat.
- Nem fognak, nyugalom! – mosolygott megnyugtatóan.
- Nem – ráztam meg a fejemet, és elindultam.
- Aish! – sóhajtotta, majd követett.
Mikor a ház elé értünk, csak néztük egymást. Hirtelen megölelt, és nem is akart elengedni.
- Bárcsak megállna így az idő… - mondtam halkan.
- Bárcsak! – szorított még jobban magához.
- Mennem kéne…
- Tudom…
- Köszönöm a dzsekit. És a beszélgetést is… - vettem le magamról a ruhadarabot. – Szia! Holnap találkozunk, remélhetőleg.
- Igen! Szia! Jóéjszakát Szépséges Szerelmem! Szép álmokat!
- Köszi! Neked is! Álmodj gyönyörű dolgokról! – integettem.
- Rendben, majd akkor rólad fogok álmodni! – küldött egy puszit, én meg bementem a lakásba, és már fel is sprinteltem.
- Hol voltál? – vontak kérdőre a lányok. – Este kilenc óra van!
- JungKook-al megbeszéltük a dolgokat… - sóhajtottam, és leültem a konyhaszékre. – Legjobb barátok vagyunk…
- Sajnálom… - simította meg a vállamat Betti.
- Hát még én – nevettem keserűen. – Na, menjünk aludni! Mindenkire ráfér!
- Rendben! Akármi van, csak szólj nyugodtan – ment be a szobájába Anikó.
- Vele már beszélgettem egy sort… Most Te jössz! – mosolygott Betti.
- Nem kell. Jól vagyok – ráztam a fejemet.
- Hát, okés. Akármi van, szólj! Nyugodtan! – vonult el Ő is.
- Köszönöm! – szóltam utána, majd szintén a szobámat választottam. Ledőltem az ágyba, és halkan álomba sírtam magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése