- Bocsi, mindjárt visszajövök! – kiabáltam Chul fülébe, mire bólintott én
meg dühösen csörtettem felfelé a lépcsőn, egyenesen a srác felé. – Miért vagy
itt?!
- Mert ez a pasi ki fog használni! – kiabálta túl a zenét. – Menjünk inkább valamerre máshova, amerre kevésbe nagy a zaj! – megfogta a karomat, mire kirántottam onnan.
- Egyedül is tudok menni! – Sétáltam elé, keresve valamilyen szobát, ahol nincs akkora zaj. Éppen benyitottam egybe, ahol felkapcsoltam a villanyt. Senki nem volt bent. Magunkra zártam az ajtót.
- Miért álltál le ezzel a köcsöggel?! – kérdezte dühösen.
- Mert miért ne?! Nem várhatok örök életemen arra, hogy végre elfogadjanak! Nem akarok egyedül meghalni! Nagyon szeretlek JungKook! Soha nem fogok olyat találni, aki igazán úgy szerethet, mint Te! És akit én is úgy fogok szeretni, mint téged! De tudom, hogy már rég túltetted magadat rajtam, így minek idegeskedjek?! És Te miért foglalkozol azzal, hogy én melyik köcsöggel állok le, és melyikkel nem?!
- Mert még egyáltalán nem vagyok túl rajtad! Soha nem is leszek! – kiabálta rám.
- Akkor miért bánsz velem mindig úgy, mint valami rongybabával?! Hol elvagyunk és beszélgetünk, hol meg egymásra sem nézünk! Miért?! – kértem számon.
- Mert tudom, hogyha túl közel engedlek magamhoz, akkor még jobban fog fájni! – És beállt a csend. Aztán… Indulatosan közelebb jött hozzám, és rátapasztotta ajkait az enyémekre. Hirtelen nyelvével beengedést kért a számba, amit én el is fogadtam. Életem első nyelves csókja… Testem beleremegett ebbe a csodás tevékenységbe.
Percekig vad csókcsatát vívtunk, majd felkapott, és nekinyomott a falnak. Lábaimmal körbefontam a derekát, Ő pedig megfogta a csuklómat, és azt is a falhoz nyomta. Elkezdte csókolgatni a nyakamat. Számat egy halk nyögés hagyta el, majd az egyik kezemet elengedte, és a saját kezét levezette a pólómhoz, le, a melltartómig. Azzal a kezemmel, amelyiket elengedte, beletúrtam a hajába. Ismét visszatért az ajkaim falásához, a kezét még mindig a melltartómon hagyva. Rajtam következett a sor. Hajától lejjebb és lejjebb mentem, majd elértem a célomat. Azt a kis dudort a nadrágján. Halkan Ő is felnyögött. Felfelé vezetve az ujjaimat, kicsit felhúztam a pólóját, majd végigsimítottam az enyhén kockás hasát. Elengedte a kezemet és a melltartómat, majd megfogta a fenekemet, és elindult velem valami ágyszerűséghez. Finoman lefektetett, Ő meg rám mászott. Hirtelen kopogtak az ajtón. Mivel benyitni nem tudtak, ezért nem igazán zavartattuk magunkat. Viszont bekiabáltak.
- JungKook! Itt vagy? – Egy lány hangja volt. A hangzavar miatt nem tudtam beazonosítani.
- Ez meg ki? – toltam el magamtól.
- Mit tudom én – rántotta meg a vállát.
- De kifejezetten téged keres… Ez téged egyáltalán nem zavar? – toltam le finoman magamról.
- Nem igazán – rázta a fejét mosolyogva. – Túl boldog vagyok ahhoz, hogy ezt bárki elrontsa.
- Akkor én leszek az… - sóhajtottam, mire érdekesen nézett rám. – Nem így akarom, hogy megtörténjen az első… Sokkal romantikusabbra képzeltem el… És… - suttogtam, mire elcsitított.
- Addig várunk, ameddig akarod – tette a homlokomra az Övét.
- Köszönöm – hunytam le a szememet. – Szeretlek!
- Szeretlek! – mondta ki Ő is azt a bűvös három szótagot.
- De én igazából és igazán!
- Mert szerinted én nem… - vonta fel az egyik szemöldökét, mire felnevettem.
- JungKook! Nyissad már ki! Tudom, hogy itt vagy! – dörömbölt az ajtón.
- Oppa! – fogtam meg a kezét, mert már elindult. Mikor visszafordult, felálltam, a nyaka köré fontam a karomat, és hosszasan megcsókoltam.
- Összeszedjük a srácokat és a lányokat, aztán meg hazamegyünk – mosolygott végigvezetve a kezét a derekamon.
- Éljen! Aztán megint ott fogunk tartani, ahol eddig? Vagy ahol ezelőtt tartottunk? – kérdeztem szomorúan a szemébe nézve.
- Kisírjuk az ügynökségnél, hogy hadd legyünk együtt! Ígérem! Pár nap múlva, már mehetünk kézen fogva akár az utcán is, akár akárhol! – ígérte meg.
- Rendben – bólintottam beletörődve. Elváltunk egymástól, és kinyitotta az ajtót. Anikó állt ott zokogva.
- Kiki… - vett észre engem is. Majd végül nem is foglalkozva JungKookkal a nyakamba borult, és sírt.
- Mi történt? – simogattam a hátát.
- Seung bevitt egy szobába, elkezdett vetkőztetni, mire felpofoztam, kirohantam a szobából, belefutottam RapMonba, aki finoman elküldött a francba, és hogy mekkora egy ribanc vagyok, mert leálltam azzal a köcsöggel, és máris az ágyban kötöttem ki vele, meg hogy… - hadarta. – Meg hogy mennyiért vállaltam azt a menetet azzal a sráccal. És nagyon kiakadtam! Kérlek, segíts! Nem történt semmi Seung és köztem, egy nagyképű bunkó paraszt, akinek csak egy ágyba döntés erejéig kellettem volna, és nem akarom elveszíteni Namy-t… Mert mindennél és mindenkinél jobban csak Őt szeretem! Senki mást nem vagyok képes úgy szeretni, mint Őt! – bőgött.
- Ne aggódj Koko! Kitalálok valamit… - sóhajtottam. A válla fölött JuKo-ra néztem, aki valamin nagyon elgondolkozott. – Kezdjünk vele valamit! Segíts légyszi! – tátogtam neki kiskutya szemekkel.
- Gondolkozom – bólintott.
- Miért nem mondod el Joon-nak? – kérdeztem. – Hogy semmi nem történt…
- Mert úgyse hinne nekem – hisztizett.
- Te vagy NamJoon szeme fénye! Imád téged! Ne hisztizz, próbáld megenyhíteni, tedd jóvá, tök mindegy. Ne hagyd, hogy azt érezze, hogy elvesztett – mosolygott kedvesen JungKook, és megsimogatta Anikó vállát. – Na, szedd össze magadat, és szeresd!
- Jó… - hüppögött Koko eltávolodva tőlem. – Köszi! Aranyosak vagytok! Legalább Ti összejöttetek!
- Várd ki a végét – sóhajtottam. Rengeteg dolog kavargott a fejembe. Miután Ani kiment, JungKook felé fordultam. – Mi a francért jöttetek ide? Csak mindenki összeveszik mindenkivel…
- Jaj, már! – dörzsölgette a szemét JungKook. – Féltékenyek voltunk! Miért nem lehetne azt megcsinálni, hogy elmondani mindenkinek, hogy Ő szereti Őt, Ő meg Őt, és akkor minden happy. Csak hát… Mi sem elsőre kaptunk rá egymásra.
- Ahj, olyan idegesítően bölcs tudsz néha lenni! – nevettem. – Jesszusom! Betti! – szaladtam ki rémülten. Ha már sok időt töltesz a legjobb barátnőddel, már annyira ismered, hogy már az életrajzát is megírhatnád, akkor már azt is megérzed, hogyha gáz van. Nem nehéz. Akármikor megérezzük ezt, ok nélkül eszünkbe jut az illető, és az, hogy bajban van. Lehet, hogy hülyeségnek, és komplikáltnak hallatszik, de igaz.
Lerohantam a lépcsőn, ahol az eddig ugráló és táncoló tömeg, egy kört fogott közre. Amiben pedig MinKyung, Betti és Jimin állt. Átverekedtem magamat az embereken, és én is beleértem a körbe. Jimin MinKyung-on ült, és püfölte, majd MinKyung került felülre, és ezt rengetegszer eljátszották. Már mindkettejük arca véres volt a sebektől, de nem csak az arcuk, hanem az öklük is. Betti csak állt, mint egy fadarab. Sokkot kapott.
- Bettina! – kiáltottam rá. Mikor realizálódott bennem, hogy ez nem működik, otthagytam, és a fiúkhoz mentem. – Hagyjátok már abba! – ordítottam.
- Úristen! – tolt arrébb JungKook, és leszedte Jiminről MinKyung-ot. Gyorsan Jiminhez mentem, akinek teljesen vérben forogtak a szemei, fehér, ujjatlan pólóját is belepte az a vörös folyadék, ami a szájából, az orrából, és a többi sebből folyt.
- Jól vagy? – töröltem meg az arcát a kezemmel.
- Menj arrébb! – lökött meg, mire hátraborultam. Ő addig feltápászkodott. Aha, csakhogy időközben én is! Elé léptem és levágtam neki egy hatalmas pofont.
- Nem üthetitek egymást, életetek végéig! Meg vagytok veszve?! – kiáltottam rá.
- Kit érdekel egy törpe ugrálása, míg elveszik a barátnőmet! – kiabálta vissza.
- A húgod vagyok, cseszd meg! Elmondanám neked, hogy a barátnőd meg perpill sokk alatt áll! Úgyhogy inkább oda szaladj gyorsan, minthogy csak nagyobb kárt tegyetek egymásban! – osztottam ki.
- Nem vagy a húgom… - suttogta, és ezzel odament Bettihez. Szavaival, mintha csak kést forgatna a szívemben… Nagyon fájt. Hiába tudom, hogy nem vagyok a vérszerinti húga, de… Én úgy tekintek rá, mint a bátyámra… És ez fájt.
- Te is húzz el szépen! – lökte el magától JungKook MinKyung-ot, aki szót is fogadott. Alig bírtam nyelni a könnyeimet… Jimin vérétől volt piszkos a kezem.
- Nem hiszem el… - suttogtam, mire JungKook odajött hozzám.
- Te is tudod, hogy most dühös… Nem gondolt semmit sem komolyan! – dörzsölte a karomat. Hirtelen Jin tűnt fel előttem.
- Jin! – öleltem meg. - Vigyél el innen kérlek, amilyen gyorsan csak tudsz! Ez kész káosz! Túl sok dolog történik!
- Csillagom… - suttogta a fülembe. – Hazavinni nem tudlak, mert akkor vissza kéne jönnöm a többiekért… Viszont… - sóhajtott. Megfogta a kezemet, átrángatott a tömegen, miközben én végig a szememet törölgettem a véres kezemmel. Kivitt a kapun, egyenesen a kocsihoz, amit kinyitott, és mindketten beültünk. – Mesélj! – mosolygott kedvesen.
- Chul-al táncoltam, amikor megláttam JungKook-ot, aztán bementünk egy szobába, egy ideig vitatkoztunk… Majd elkezdtünk csókolózni… Életem első nyelves csókja. És majdnem megtörtént. De én még nem akartam… Meg kopogtak is. Anikó volt, akinek a „palija” le akart feküdni vele, emiatt RapMonster elküldte a francba, majd Bettiékkel ez történt… Jimin ellökött, kiabáltunk, mondom neki, hogy „Cseszd meg, a húgod vagyok!” erre meg mondja, hogy „Nem vagy a húgom…”. És ez… Felért egy JungKook-os szakítással – sírtam el magamat. – Na, jó. Annyira nem…
- De nem is vagy a húga – értetlenkedett.
- De úgy tekintünk egymásra, mintha tesók lennénk! Erre ezt mondja… - temettem az arcomat a tenyerembe. Már csak egy-két részen volt vörös a kezem, ugyanis a könnyeim már lemosták.
- Biztosan nem úgy gondolta – nyugtatott.
- Akkor hogy?! Ezt még félreértelmezni sem tudom… Esküszöm… Ez egy pokol nap! – túrtam a hajamba.
- Tudom… Sírj csak! – ölelt át.
- Nem… Már nem bírok… Elbőgtem már éjszakánként az összes könnyemet – sóhajtottam fel. – Akkor menjünk be… Nézzük meg mi van…
- Rendben. És hé! – nyitotta ki az ajtót. – Fel a fejjel! Egy esőfelhő végén még lehet szivárvány! Sőt! Kell is lennie! – És kiszálltunk.
- Köszönöm Jin! – öleltem meg. – Köszönök mindent!
- Nagyon szívesen Tücsök! Máskor is! – mosolygott. Visszabaktattunk a házba, ahol még mindig minden a feje tetején állt. Csak most…
- Fel nem tudod fogni, mekkora egy ribi vagy! – ordította RapMon Anikóra.
- Jaj, istenem… - suttogtam. – Miről maradtunk le? – kérdeztem JuKotól.
- Jobb is, ha nem tudod! - karolt át. – Merre jártatok?
- Jin megnyugtatott – bújtam hozzá.
- Mit csinált?! – kerekedtek el a szemei.
- Elhadartam neki, hogy mi történt ma, és miért bőgtem. Ennyi – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Jaj, Jimin miatt nyugi! Nekem meg azt mondja, hogy szálljak le a húgáról, mert most miattam vagy ennyire kikészülve. Mondom ez idióta! – fogta a fejét, és a Bettivel vitatkozó fiút nézte, akinek már a vére rászáradt mindenére.
- Akkora egy köcsög ma mindenki! Nem tudom, megőrültek?! – néztem rá.
- A tegnapi kaja, amit csináltatok… Lebuktatok! Tudom, hogy ciánt raktatok bele! – poénkodott.
- A francba! Leleplezted a titkunkat! – nevettem fel. – Oppa! Mindig meg tudsz nevettetni!
- Ez jó jel, nem? – kérdezte bátortalanul.
- Az – bólogattam mosolyogva.
- Ti meg ne nyaljátok-faljátok egymást, mert már rohadtul elegem van mindenkiből! – kiabált ránk NamJoon.
- Neked most egy ideig kuss a neved! – kiáltotta vissza JuKo mosolyogva. Hirtelen odapillantottam RapMonsterékre, mire csak annyit vettem észre, hogy Joon keze a magasba repül, Anikó pedig a feje elé téve a kezét várja az ütést. Kihámoztam magamat JungKook öleléséből, és Anikó elé álltam. Hál’istennek gyors voltam, és még pont közbe tudtam avatkozni. Én kaptam a pofont RapMon-tól és nem Ani. Az ütés a földre taszított. Hihetetlen, hogy mennyi erő van a karjában. Az arcomat fogva tápászkodtam fel.
- Mit képzelsz magadról, hogy meg mersz ütni egy lányt? És most nem magamról beszélek, hanem Anikóról! Te most komolyan ilyen degeneráltan hülye vagy?! Nem elég, hogy a szavaid, már úgy érződnek nála, mintha belerugdosnál, de még meg is tennéd?! Nem történt semmi! Ezt miért nem lehet felfogni?! Szeret téged! – mosolyodtam el az arcomat dörzsölgetve.
- Te csak ne oktass ki! – üvöltött le.
- Ezt azért mondod, mert igazam van. Tanultam egy ideig pszchiológiát!
- Megtanulhatnád befogni már végre a pofádat! – sóhajtotta.
- Héj! – nézett rá szúrós szemmel JungKook.
- Ha még egyszer meglátom, hogy megmered ütni, csak fel is emeled a kezedet rá… Soha többé nem lehet gyereked! – fenyegettem meg, sarkon fordultam, és visszaindultam JuKo-hoz. – Nagyon vörös? Mert még mindig érzem a kezét…
- Uh. Hát igen, még nagyon piros… - bólogatott. – De ne aggódj, elmulasztom a fájdalmadat! – adott egy puszit az arcomra. – Ugye most már sokkal jobb?
- Már nem is fáj! – mosolyogtam rá cejelmetesen.
- Na, ugye – túrt a hajamba. – Haza kéne már menni… Elegem van a folytonos vitákból, kiabálásokból, ebből a rohadt tömegtől és a zenétől. Frászt kapok, ettől a sok mobiltól, ami csak minket vesz…
- Nekem mondod…? – nevettem. – Lebőgtem a sminkemet, a hajam úgy néz ki, mint egy oroszlánnak, a ruhámat szétbarmoltad, plusz Jimintől véres… - Félbeszakított.
- Mi az, hogy én?! – röhögött.
- Na, vajon mikor, és miért? – kuncogtam, mire neki is leesett. – Nem mintha bánnám…
- Akkor jó! Mert remélem, hamarosan lehámozhatom rólad… - vigyorgott.
- Megtisztelnél, ha te lennél az, aki megszabadít a sok ruhától… Majd ha eljön az ideje! – tettem fel a mutatóujjamat.
- Persze! – kuncogott.
- Szóval vagy heten ráléptek a gyönyörű cipőmre, a kezem csupa vér, a körömlakkom félig lekopott, tiszta idegbeteg vagyok, felpuffadt arccal, és ezek kameráznak! Neked legalább tök mindegy, mert… Így is, úgy is rohadt helyesen nézel ki – pirultam el.
- Engem nem érdekel, hogy helyesnek tartanak-e. Engem csak az érdekel, hogy Te helyesnek tartasz-e – húzta végig a hüvelykujját az alsó ajkamon, majd megcsókolt.
- Még mindig úgy érzem, mintha forogna velem a világ – szorítottam meg a pólóját.
- Szédülsz? Ittál valamit? – kezdett aggódni.
- Csak a csókod szédít meg… - néztem a szemébe. Finoman beleharapott az ajkába, majd felnézett.
- Nem indulhatnánk már?
- Srácok! Hagyjátok már abba! – ordította Jin, mire mindenki fullkussba lett. Tekintély? - Nyilvánosan lejárattatjátok magatokat! Hahó! Szeretitek egymást! Legyetek már boldogok, és vihorásszatok együtt kimchit zabálva! Menjünk haza!
Dühösen, mérgesen mindenki beszállt a minibuszkocsiba, amit Jin vezetett. Mellette az anyósülésen ült J-Hope, mögötte V, RapMonster, Jimin, majd JungKook, én, Anikó, Betti. Már mentünk egy ideje, mire JuKo megszólalt.
- Jin! Tedd be légy szíves azt a dalt, amire gondolok! – küldte át mentálisan a dal címét.
- Oksi! – nyomkodott párat, majd elindította. Egy nagyon jó zene indult el.
- Ez az új dalunk… - magyarázta JungKook, majd meghallottam RapMonster hangját. Valamilyen hormonokról volt szó, meg nem tudom. Hallgattam tovább a dalt. Hát, majdnem elbőgtem magamat.
- Ennél szexistább zenét, még életembe nem hallottam… - szipogtam. – De tudom, hogy a sorok között kell kutatni…
- Istenem, fiúk… - sírtak a barátnőim is.
- Annyira szeretlek! – dőltem JungKook-ra. – És olyan jók vagytok együtt! Ahogy énekeltek, meg minden!
- Csak miattatok van – sóhajtotta RapMonster. Ránéztem Jinre, akit a visszapillantóból láttam. Elmosolyodott. – Ne haragudjatok! Te se Hyung, mert rátok kiabáltam, Te se Saengie, mert megütöttelek, és tényleg nagyon sajnálom, de legfőképpen Te, Anikó. Egyszerűen… Szeretlek. Féltékeny vagyok, és féltelek. De talán ezek közül a legnagyobb bűnöm, hogy teljesen odáig vagyok érted. És nagyon szeretlek. Ne haragudj! – térdelt fel az ülésen hátrafordulva.
- Én is nagyon szeretlek! Te se haragudj! – dőlt előre. Hosszasan csókolózni kezdtek. JungKook mellkasára döntve a fejemet figyeltem a jelenetet. Átölelte a vállamat, a másik kezével összekulcsolta azt a karját előttem.
- Egy dolog van, amit nem értek… - néztem fel rá.
- És pedig? – mosolygott.
- Ja, nem is! Két dolog! Az egyik… Tényleg hordjak sűrűbben magas sarkút? – vigyorogtam. Ravasz mosollyal bólintott.
- Kihangsúlyozza a fenekedet – suttogta a fülembe.
- Olyan perverz lettél! – kuncogtam.
- Hát igen. Belépek a tizennyolcadik életévbe… És egyre jobban érzem azt, hogy szükségem van rád… - magyarázta. – De persze, várunk, ameddig szeretnél!
- Köszönöm! – sóhajtottam hálásan. – A második pedig, hogy nem is vagyok rossz kislány…
- Ez jelképes volt… - nevetett fel.
- Áh! Így már értem… És ugye ezt tényleg nekünk írtátok? – néztem a szemébe, úgy, hogy hátradöntöttem a fejemet, hogy lássak is belőle valamit.
- Igen! Mivel hálásak vagyunk, hogy vagytok nekünk! És már nem bírtunk a hormonjainkkal sem – vigyorgott. – Te, Bettiék… Még mindig nem…?
- Hát… Ezek szerint nem… - szomorkodtam. A fiúknál viszont. Ismét kitört egy balhé…
- Mert ez a pasi ki fog használni! – kiabálta túl a zenét. – Menjünk inkább valamerre máshova, amerre kevésbe nagy a zaj! – megfogta a karomat, mire kirántottam onnan.
- Egyedül is tudok menni! – Sétáltam elé, keresve valamilyen szobát, ahol nincs akkora zaj. Éppen benyitottam egybe, ahol felkapcsoltam a villanyt. Senki nem volt bent. Magunkra zártam az ajtót.
- Miért álltál le ezzel a köcsöggel?! – kérdezte dühösen.
- Mert miért ne?! Nem várhatok örök életemen arra, hogy végre elfogadjanak! Nem akarok egyedül meghalni! Nagyon szeretlek JungKook! Soha nem fogok olyat találni, aki igazán úgy szerethet, mint Te! És akit én is úgy fogok szeretni, mint téged! De tudom, hogy már rég túltetted magadat rajtam, így minek idegeskedjek?! És Te miért foglalkozol azzal, hogy én melyik köcsöggel állok le, és melyikkel nem?!
- Mert még egyáltalán nem vagyok túl rajtad! Soha nem is leszek! – kiabálta rám.
- Akkor miért bánsz velem mindig úgy, mint valami rongybabával?! Hol elvagyunk és beszélgetünk, hol meg egymásra sem nézünk! Miért?! – kértem számon.
- Mert tudom, hogyha túl közel engedlek magamhoz, akkor még jobban fog fájni! – És beállt a csend. Aztán… Indulatosan közelebb jött hozzám, és rátapasztotta ajkait az enyémekre. Hirtelen nyelvével beengedést kért a számba, amit én el is fogadtam. Életem első nyelves csókja… Testem beleremegett ebbe a csodás tevékenységbe.
Percekig vad csókcsatát vívtunk, majd felkapott, és nekinyomott a falnak. Lábaimmal körbefontam a derekát, Ő pedig megfogta a csuklómat, és azt is a falhoz nyomta. Elkezdte csókolgatni a nyakamat. Számat egy halk nyögés hagyta el, majd az egyik kezemet elengedte, és a saját kezét levezette a pólómhoz, le, a melltartómig. Azzal a kezemmel, amelyiket elengedte, beletúrtam a hajába. Ismét visszatért az ajkaim falásához, a kezét még mindig a melltartómon hagyva. Rajtam következett a sor. Hajától lejjebb és lejjebb mentem, majd elértem a célomat. Azt a kis dudort a nadrágján. Halkan Ő is felnyögött. Felfelé vezetve az ujjaimat, kicsit felhúztam a pólóját, majd végigsimítottam az enyhén kockás hasát. Elengedte a kezemet és a melltartómat, majd megfogta a fenekemet, és elindult velem valami ágyszerűséghez. Finoman lefektetett, Ő meg rám mászott. Hirtelen kopogtak az ajtón. Mivel benyitni nem tudtak, ezért nem igazán zavartattuk magunkat. Viszont bekiabáltak.
- JungKook! Itt vagy? – Egy lány hangja volt. A hangzavar miatt nem tudtam beazonosítani.
- Ez meg ki? – toltam el magamtól.
- Mit tudom én – rántotta meg a vállát.
- De kifejezetten téged keres… Ez téged egyáltalán nem zavar? – toltam le finoman magamról.
- Nem igazán – rázta a fejét mosolyogva. – Túl boldog vagyok ahhoz, hogy ezt bárki elrontsa.
- Akkor én leszek az… - sóhajtottam, mire érdekesen nézett rám. – Nem így akarom, hogy megtörténjen az első… Sokkal romantikusabbra képzeltem el… És… - suttogtam, mire elcsitított.
- Addig várunk, ameddig akarod – tette a homlokomra az Övét.
- Köszönöm – hunytam le a szememet. – Szeretlek!
- Szeretlek! – mondta ki Ő is azt a bűvös három szótagot.
- De én igazából és igazán!
- Mert szerinted én nem… - vonta fel az egyik szemöldökét, mire felnevettem.
- JungKook! Nyissad már ki! Tudom, hogy itt vagy! – dörömbölt az ajtón.
- Oppa! – fogtam meg a kezét, mert már elindult. Mikor visszafordult, felálltam, a nyaka köré fontam a karomat, és hosszasan megcsókoltam.
- Összeszedjük a srácokat és a lányokat, aztán meg hazamegyünk – mosolygott végigvezetve a kezét a derekamon.
- Éljen! Aztán megint ott fogunk tartani, ahol eddig? Vagy ahol ezelőtt tartottunk? – kérdeztem szomorúan a szemébe nézve.
- Kisírjuk az ügynökségnél, hogy hadd legyünk együtt! Ígérem! Pár nap múlva, már mehetünk kézen fogva akár az utcán is, akár akárhol! – ígérte meg.
- Rendben – bólintottam beletörődve. Elváltunk egymástól, és kinyitotta az ajtót. Anikó állt ott zokogva.
- Kiki… - vett észre engem is. Majd végül nem is foglalkozva JungKookkal a nyakamba borult, és sírt.
- Mi történt? – simogattam a hátát.
- Seung bevitt egy szobába, elkezdett vetkőztetni, mire felpofoztam, kirohantam a szobából, belefutottam RapMonba, aki finoman elküldött a francba, és hogy mekkora egy ribanc vagyok, mert leálltam azzal a köcsöggel, és máris az ágyban kötöttem ki vele, meg hogy… - hadarta. – Meg hogy mennyiért vállaltam azt a menetet azzal a sráccal. És nagyon kiakadtam! Kérlek, segíts! Nem történt semmi Seung és köztem, egy nagyképű bunkó paraszt, akinek csak egy ágyba döntés erejéig kellettem volna, és nem akarom elveszíteni Namy-t… Mert mindennél és mindenkinél jobban csak Őt szeretem! Senki mást nem vagyok képes úgy szeretni, mint Őt! – bőgött.
- Ne aggódj Koko! Kitalálok valamit… - sóhajtottam. A válla fölött JuKo-ra néztem, aki valamin nagyon elgondolkozott. – Kezdjünk vele valamit! Segíts légyszi! – tátogtam neki kiskutya szemekkel.
- Gondolkozom – bólintott.
- Miért nem mondod el Joon-nak? – kérdeztem. – Hogy semmi nem történt…
- Mert úgyse hinne nekem – hisztizett.
- Te vagy NamJoon szeme fénye! Imád téged! Ne hisztizz, próbáld megenyhíteni, tedd jóvá, tök mindegy. Ne hagyd, hogy azt érezze, hogy elvesztett – mosolygott kedvesen JungKook, és megsimogatta Anikó vállát. – Na, szedd össze magadat, és szeresd!
- Jó… - hüppögött Koko eltávolodva tőlem. – Köszi! Aranyosak vagytok! Legalább Ti összejöttetek!
- Várd ki a végét – sóhajtottam. Rengeteg dolog kavargott a fejembe. Miután Ani kiment, JungKook felé fordultam. – Mi a francért jöttetek ide? Csak mindenki összeveszik mindenkivel…
- Jaj, már! – dörzsölgette a szemét JungKook. – Féltékenyek voltunk! Miért nem lehetne azt megcsinálni, hogy elmondani mindenkinek, hogy Ő szereti Őt, Ő meg Őt, és akkor minden happy. Csak hát… Mi sem elsőre kaptunk rá egymásra.
- Ahj, olyan idegesítően bölcs tudsz néha lenni! – nevettem. – Jesszusom! Betti! – szaladtam ki rémülten. Ha már sok időt töltesz a legjobb barátnőddel, már annyira ismered, hogy már az életrajzát is megírhatnád, akkor már azt is megérzed, hogyha gáz van. Nem nehéz. Akármikor megérezzük ezt, ok nélkül eszünkbe jut az illető, és az, hogy bajban van. Lehet, hogy hülyeségnek, és komplikáltnak hallatszik, de igaz.
Lerohantam a lépcsőn, ahol az eddig ugráló és táncoló tömeg, egy kört fogott közre. Amiben pedig MinKyung, Betti és Jimin állt. Átverekedtem magamat az embereken, és én is beleértem a körbe. Jimin MinKyung-on ült, és püfölte, majd MinKyung került felülre, és ezt rengetegszer eljátszották. Már mindkettejük arca véres volt a sebektől, de nem csak az arcuk, hanem az öklük is. Betti csak állt, mint egy fadarab. Sokkot kapott.
- Bettina! – kiáltottam rá. Mikor realizálódott bennem, hogy ez nem működik, otthagytam, és a fiúkhoz mentem. – Hagyjátok már abba! – ordítottam.
- Úristen! – tolt arrébb JungKook, és leszedte Jiminről MinKyung-ot. Gyorsan Jiminhez mentem, akinek teljesen vérben forogtak a szemei, fehér, ujjatlan pólóját is belepte az a vörös folyadék, ami a szájából, az orrából, és a többi sebből folyt.
- Jól vagy? – töröltem meg az arcát a kezemmel.
- Menj arrébb! – lökött meg, mire hátraborultam. Ő addig feltápászkodott. Aha, csakhogy időközben én is! Elé léptem és levágtam neki egy hatalmas pofont.
- Nem üthetitek egymást, életetek végéig! Meg vagytok veszve?! – kiáltottam rá.
- Kit érdekel egy törpe ugrálása, míg elveszik a barátnőmet! – kiabálta vissza.
- A húgod vagyok, cseszd meg! Elmondanám neked, hogy a barátnőd meg perpill sokk alatt áll! Úgyhogy inkább oda szaladj gyorsan, minthogy csak nagyobb kárt tegyetek egymásban! – osztottam ki.
- Nem vagy a húgom… - suttogta, és ezzel odament Bettihez. Szavaival, mintha csak kést forgatna a szívemben… Nagyon fájt. Hiába tudom, hogy nem vagyok a vérszerinti húga, de… Én úgy tekintek rá, mint a bátyámra… És ez fájt.
- Te is húzz el szépen! – lökte el magától JungKook MinKyung-ot, aki szót is fogadott. Alig bírtam nyelni a könnyeimet… Jimin vérétől volt piszkos a kezem.
- Nem hiszem el… - suttogtam, mire JungKook odajött hozzám.
- Te is tudod, hogy most dühös… Nem gondolt semmit sem komolyan! – dörzsölte a karomat. Hirtelen Jin tűnt fel előttem.
- Jin! – öleltem meg. - Vigyél el innen kérlek, amilyen gyorsan csak tudsz! Ez kész káosz! Túl sok dolog történik!
- Csillagom… - suttogta a fülembe. – Hazavinni nem tudlak, mert akkor vissza kéne jönnöm a többiekért… Viszont… - sóhajtott. Megfogta a kezemet, átrángatott a tömegen, miközben én végig a szememet törölgettem a véres kezemmel. Kivitt a kapun, egyenesen a kocsihoz, amit kinyitott, és mindketten beültünk. – Mesélj! – mosolygott kedvesen.
- Chul-al táncoltam, amikor megláttam JungKook-ot, aztán bementünk egy szobába, egy ideig vitatkoztunk… Majd elkezdtünk csókolózni… Életem első nyelves csókja. És majdnem megtörtént. De én még nem akartam… Meg kopogtak is. Anikó volt, akinek a „palija” le akart feküdni vele, emiatt RapMonster elküldte a francba, majd Bettiékkel ez történt… Jimin ellökött, kiabáltunk, mondom neki, hogy „Cseszd meg, a húgod vagyok!” erre meg mondja, hogy „Nem vagy a húgom…”. És ez… Felért egy JungKook-os szakítással – sírtam el magamat. – Na, jó. Annyira nem…
- De nem is vagy a húga – értetlenkedett.
- De úgy tekintünk egymásra, mintha tesók lennénk! Erre ezt mondja… - temettem az arcomat a tenyerembe. Már csak egy-két részen volt vörös a kezem, ugyanis a könnyeim már lemosták.
- Biztosan nem úgy gondolta – nyugtatott.
- Akkor hogy?! Ezt még félreértelmezni sem tudom… Esküszöm… Ez egy pokol nap! – túrtam a hajamba.
- Tudom… Sírj csak! – ölelt át.
- Nem… Már nem bírok… Elbőgtem már éjszakánként az összes könnyemet – sóhajtottam fel. – Akkor menjünk be… Nézzük meg mi van…
- Rendben. És hé! – nyitotta ki az ajtót. – Fel a fejjel! Egy esőfelhő végén még lehet szivárvány! Sőt! Kell is lennie! – És kiszálltunk.
- Köszönöm Jin! – öleltem meg. – Köszönök mindent!
- Nagyon szívesen Tücsök! Máskor is! – mosolygott. Visszabaktattunk a házba, ahol még mindig minden a feje tetején állt. Csak most…
- Fel nem tudod fogni, mekkora egy ribi vagy! – ordította RapMon Anikóra.
- Jaj, istenem… - suttogtam. – Miről maradtunk le? – kérdeztem JuKotól.
- Jobb is, ha nem tudod! - karolt át. – Merre jártatok?
- Jin megnyugtatott – bújtam hozzá.
- Mit csinált?! – kerekedtek el a szemei.
- Elhadartam neki, hogy mi történt ma, és miért bőgtem. Ennyi – erőltettem magamra egy mosolyt.
- Jaj, Jimin miatt nyugi! Nekem meg azt mondja, hogy szálljak le a húgáról, mert most miattam vagy ennyire kikészülve. Mondom ez idióta! – fogta a fejét, és a Bettivel vitatkozó fiút nézte, akinek már a vére rászáradt mindenére.
- Akkora egy köcsög ma mindenki! Nem tudom, megőrültek?! – néztem rá.
- A tegnapi kaja, amit csináltatok… Lebuktatok! Tudom, hogy ciánt raktatok bele! – poénkodott.
- A francba! Leleplezted a titkunkat! – nevettem fel. – Oppa! Mindig meg tudsz nevettetni!
- Ez jó jel, nem? – kérdezte bátortalanul.
- Az – bólogattam mosolyogva.
- Ti meg ne nyaljátok-faljátok egymást, mert már rohadtul elegem van mindenkiből! – kiabált ránk NamJoon.
- Neked most egy ideig kuss a neved! – kiáltotta vissza JuKo mosolyogva. Hirtelen odapillantottam RapMonsterékre, mire csak annyit vettem észre, hogy Joon keze a magasba repül, Anikó pedig a feje elé téve a kezét várja az ütést. Kihámoztam magamat JungKook öleléséből, és Anikó elé álltam. Hál’istennek gyors voltam, és még pont közbe tudtam avatkozni. Én kaptam a pofont RapMon-tól és nem Ani. Az ütés a földre taszított. Hihetetlen, hogy mennyi erő van a karjában. Az arcomat fogva tápászkodtam fel.
- Mit képzelsz magadról, hogy meg mersz ütni egy lányt? És most nem magamról beszélek, hanem Anikóról! Te most komolyan ilyen degeneráltan hülye vagy?! Nem elég, hogy a szavaid, már úgy érződnek nála, mintha belerugdosnál, de még meg is tennéd?! Nem történt semmi! Ezt miért nem lehet felfogni?! Szeret téged! – mosolyodtam el az arcomat dörzsölgetve.
- Te csak ne oktass ki! – üvöltött le.
- Ezt azért mondod, mert igazam van. Tanultam egy ideig pszchiológiát!
- Megtanulhatnád befogni már végre a pofádat! – sóhajtotta.
- Héj! – nézett rá szúrós szemmel JungKook.
- Ha még egyszer meglátom, hogy megmered ütni, csak fel is emeled a kezedet rá… Soha többé nem lehet gyereked! – fenyegettem meg, sarkon fordultam, és visszaindultam JuKo-hoz. – Nagyon vörös? Mert még mindig érzem a kezét…
- Uh. Hát igen, még nagyon piros… - bólogatott. – De ne aggódj, elmulasztom a fájdalmadat! – adott egy puszit az arcomra. – Ugye most már sokkal jobb?
- Már nem is fáj! – mosolyogtam rá cejelmetesen.
- Na, ugye – túrt a hajamba. – Haza kéne már menni… Elegem van a folytonos vitákból, kiabálásokból, ebből a rohadt tömegtől és a zenétől. Frászt kapok, ettől a sok mobiltól, ami csak minket vesz…
- Nekem mondod…? – nevettem. – Lebőgtem a sminkemet, a hajam úgy néz ki, mint egy oroszlánnak, a ruhámat szétbarmoltad, plusz Jimintől véres… - Félbeszakított.
- Mi az, hogy én?! – röhögött.
- Na, vajon mikor, és miért? – kuncogtam, mire neki is leesett. – Nem mintha bánnám…
- Akkor jó! Mert remélem, hamarosan lehámozhatom rólad… - vigyorgott.
- Megtisztelnél, ha te lennél az, aki megszabadít a sok ruhától… Majd ha eljön az ideje! – tettem fel a mutatóujjamat.
- Persze! – kuncogott.
- Szóval vagy heten ráléptek a gyönyörű cipőmre, a kezem csupa vér, a körömlakkom félig lekopott, tiszta idegbeteg vagyok, felpuffadt arccal, és ezek kameráznak! Neked legalább tök mindegy, mert… Így is, úgy is rohadt helyesen nézel ki – pirultam el.
- Engem nem érdekel, hogy helyesnek tartanak-e. Engem csak az érdekel, hogy Te helyesnek tartasz-e – húzta végig a hüvelykujját az alsó ajkamon, majd megcsókolt.
- Még mindig úgy érzem, mintha forogna velem a világ – szorítottam meg a pólóját.
- Szédülsz? Ittál valamit? – kezdett aggódni.
- Csak a csókod szédít meg… - néztem a szemébe. Finoman beleharapott az ajkába, majd felnézett.
- Nem indulhatnánk már?
- Srácok! Hagyjátok már abba! – ordította Jin, mire mindenki fullkussba lett. Tekintély? - Nyilvánosan lejárattatjátok magatokat! Hahó! Szeretitek egymást! Legyetek már boldogok, és vihorásszatok együtt kimchit zabálva! Menjünk haza!
Dühösen, mérgesen mindenki beszállt a minibuszkocsiba, amit Jin vezetett. Mellette az anyósülésen ült J-Hope, mögötte V, RapMonster, Jimin, majd JungKook, én, Anikó, Betti. Már mentünk egy ideje, mire JuKo megszólalt.
- Jin! Tedd be légy szíves azt a dalt, amire gondolok! – küldte át mentálisan a dal címét.
- Oksi! – nyomkodott párat, majd elindította. Egy nagyon jó zene indult el.
- Ez az új dalunk… - magyarázta JungKook, majd meghallottam RapMonster hangját. Valamilyen hormonokról volt szó, meg nem tudom. Hallgattam tovább a dalt. Hát, majdnem elbőgtem magamat.
- Ennél szexistább zenét, még életembe nem hallottam… - szipogtam. – De tudom, hogy a sorok között kell kutatni…
- Istenem, fiúk… - sírtak a barátnőim is.
- Annyira szeretlek! – dőltem JungKook-ra. – És olyan jók vagytok együtt! Ahogy énekeltek, meg minden!
- Csak miattatok van – sóhajtotta RapMonster. Ránéztem Jinre, akit a visszapillantóból láttam. Elmosolyodott. – Ne haragudjatok! Te se Hyung, mert rátok kiabáltam, Te se Saengie, mert megütöttelek, és tényleg nagyon sajnálom, de legfőképpen Te, Anikó. Egyszerűen… Szeretlek. Féltékeny vagyok, és féltelek. De talán ezek közül a legnagyobb bűnöm, hogy teljesen odáig vagyok érted. És nagyon szeretlek. Ne haragudj! – térdelt fel az ülésen hátrafordulva.
- Én is nagyon szeretlek! Te se haragudj! – dőlt előre. Hosszasan csókolózni kezdtek. JungKook mellkasára döntve a fejemet figyeltem a jelenetet. Átölelte a vállamat, a másik kezével összekulcsolta azt a karját előttem.
- Egy dolog van, amit nem értek… - néztem fel rá.
- És pedig? – mosolygott.
- Ja, nem is! Két dolog! Az egyik… Tényleg hordjak sűrűbben magas sarkút? – vigyorogtam. Ravasz mosollyal bólintott.
- Kihangsúlyozza a fenekedet – suttogta a fülembe.
- Olyan perverz lettél! – kuncogtam.
- Hát igen. Belépek a tizennyolcadik életévbe… És egyre jobban érzem azt, hogy szükségem van rád… - magyarázta. – De persze, várunk, ameddig szeretnél!
- Köszönöm! – sóhajtottam hálásan. – A második pedig, hogy nem is vagyok rossz kislány…
- Ez jelképes volt… - nevetett fel.
- Áh! Így már értem… És ugye ezt tényleg nekünk írtátok? – néztem a szemébe, úgy, hogy hátradöntöttem a fejemet, hogy lássak is belőle valamit.
- Igen! Mivel hálásak vagyunk, hogy vagytok nekünk! És már nem bírtunk a hormonjainkkal sem – vigyorgott. – Te, Bettiék… Még mindig nem…?
- Hát… Ezek szerint nem… - szomorkodtam. A fiúknál viszont. Ismét kitört egy balhé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése